Szelektív bűnözés

Élhető Budapestet, halljuk szinte nap mint nap. S ekkor következik a felsorolás: sok sétateret, díszburkolatot, ne legyenek autók, kerékpárutakat mindenhová, dugódíjat! Ez mind szép. S ha ez mind olyan mértékben megvalósulna, ahogy sok helyen olvasható, éppen élhetetlenné válna a város. Merthogy az élet nemcsak élvezetekből és pihenésből áll. Néha munkából is. Ha ez mind megvalósul, akkor szép lassan menekülőre fogják a boltosok, az irodák. Az eleinte növekvő tömegű vendéglátóhely mind nagyobb része kezd el bezárni. Dohányosok kitiltva, áruszállítás lehetetlenné téve, napközben a kevesebb bolt, iroda miatt erősen apadó forgalom.

De nézzünk egy igazi hétköznapi szívást!

Full city! Egy huszonhárom felé szabdalt nagyvárosban. Amelyben huszonhárom város van, saját, a következő választási eredményére gondoló vezetővel. S így 23 városközponttal, ahonnan mind ki kell tiltani a forgalmat. A központban lévő „városok” meg mindenhonnan kitiltanák, mert zavarja gyorsan fogyó népességüket, hogy a többi „városok” között átjárnak az emberek. S jönnek a képtelenségek, a képtelen helyzetek.

Üzlet a cityben. Sarokház. Egyik oldalán két, egy irányba haladó sáv, megállni tilos táblával, ma már néptelenül, mert ahová vezettek, ott díszes, „csillapított” forgalmú utca lett, amely nem vezet sehová, csak kerülget a nyomorult odatévedő, halmozva a légszennyezést teljesen felesleges kilométerekkel.

A ház másik oldalán parkoló, majd három sáv széles út, amely kétsávos. A sarkon kamera, a kamera vezérlőtermében valami egyenruhás köcsög, aki azzal szórakozik, hogy a parkoló autók mellett megállót lefotózza, és – hála korszerű világunknak – a szombathelyi „szolgálóknál és védőknél” már jön is ki a nyomtatóból egy bírság, megy a postára. Jogszabályi hivatkozás: akadályozza a parkoló autók távozását. Az, hogy a nyomorult fószer nem akadályozza, mert ott van a kocsinál, s csak pár percre állt meg, tehát nem „várakozik” a KRESZ nyelvezete szerint, senkit sem érdekel. Van egy kép egy álló autóról. Próbálja meg bebizonyítani a lakosság egészségére és nyugalmára törő álnok autós, hogy benne ült. 

 

És vagyok én. És van az üzletben elképesztő mennyiségű papír, amely nagyrészt annak következménye, hogy ebben az országban ezernyi előírás alapján mindenki fehér papírból „írottast” gyárt. És ezt a sok szart őrizni kell vagy egy évtizedig.

Nosza, selejtezzük a tízéveseket. Amin mások személyes adatai vannak, ledaráljuk, zsákoljuk. A többit kötegeljük. Egyrészt a mennyiség miatt, másrészt a környezettudatos gondolkodás miatt ezt szeretném elvinni a „szelektívbe”, mert lassan már a klozetra sincs hely ráülni.

No de hogyan rakom be az autóba? Ez a fogas kérdés.

A ház parkolós oldalán legfeljebb a késő éjjeli órákban van hely, én meg akkor valamiért nem érek rá. (Egyébként a szabályoknál maradva, ha ráérnék, s beírnám magam a jelenléti ívre hajnali 2-kor, akkor jönne az éjszakai pótlék, meg az összes többi bonyodalom. De az egész munkaügyi szarakodás megér egy „misét”.) A parkoló előtt megállva, az autót őrizve, a papírt mással kihordatva, bepakolva opció nem működik, mert a kamerás fasz küldi a csekket. Mert neki joga van a jog alapján jogtalanul, fehérgallérosan rabolni.

A másik oldalon a „megállni tilos” miatt pedig a jog alapján jogosan kefél meg. Igen, ez jogos, csak itt is a jog a hülye, meg, aki a táblát odatette.

Agyalok, amíg 30 perces sétámon vagyok. Ennyit kell gyalogolnom az autóhoz, igazi tömegközlekedési alternatíva nincs.

A megoldás megszületik, az autóhoz érve előszedem a fekete szigetelőszalagot a szerszámosból, s kicsit dekorálom a rendszámot. Aztán majd a szerv keresse meg a kocsit! Szépen sikerül a művelet, tetszik!

De basszus, ez meg bűncselekmény! Valami egyedi azonosító meghamisítása, vagy mi a fene az ékes neve. Tökölök, majd leszedem művemet. Túl drága „szelektív” lehet ebből.

Újabb ötlet, elindulok. Kezdődik a hadművelet! A kamera előtt nem sokkal megállok takarásban, kiugrok, felnyitom a csomagtartót. Így nem látszik a rendszám. Nyitott csomagtartóval odahajtok, a kollégák már várnak. Megállok a tilosban, gyors rakodás. 2-3 perc alatt megtömjük a kocsit. (Közben a szabadon maradt sávon elmegy 3 autó!)

Ekkor a kollégák sorfalat állnak a kocsi mögött. Lecsukom a csomagtartót. Mondom nekik, 50 métert lassan gurulok, ők kövessenek sietősen, mindig takarva a rendszámot. S mikor már más is takar, ők, mint egy jól szervezett gyalogsági hadmozdulat, leválnak az autó mögül, s én gyorsan menekülök a „szelektív” felé. Ahol persze megint nem tudok megállni, mert tele van taxissal, akiknek a drosztot ott jelölték ki, ahol senki sem jár. Nem baj, két nap múlva megyek vidékre, ott tudok egy jó kis "szelektívet", ahol mindig meg lehet állni. Addig cipelem.

Két hét, s kiderül, sikerült-e az akció, vagy 30-50 ezerbe került. De ha sikerült is, marad a lelkiismeret-furdalás. Ismét zavartam a város élhetőségét. Biciklivel kellett volna valahogy. 20-30 fordulóval. Ahogy a kétkerékagyúak írják, mondják, harsogják! Mert büntetés, parkolódíj, dugódíj az autósra! Meg halál! De előbb egy kis unga-bunga!

Heintz úr! Mennyibe kerül a gyógykezelése annak, akinek nagyon tele van a töke?

A fanatikus megoldás nem megoldás!

...ahogy az már szokott lenni! 

Nagyon tetszett az a hozzáállás amit Rubovszky úr képviselt, s némileg magamra is ismertem. Hosszú ideig dohányoztam aztán jóideig egy szálat se szivtam el, s most ha néha rá is gyújtok, nem okoz gondot ha napokig egy szálat sem szívok el. S pontosan erről van szó. Korábban Sün is erről irt, a házaspár esetében. Nem a mindent mindenhol telefüstölés a cél, de az sem lehet cél, hogy ha úgy adódik az ember ne szívhasson el egy szál cigarettát azért, mert épp úgy esik neki jól. Ez is egy olyan nüansznyi dolog ami az embernek méltóságot ad, nem mert a tett maga adná, hanem mert képzeljük csak el ha tiltva van mennyire megalázó lehet.

Gondoljunk bele, az az érvrendszer amit Heintz és Szócska képviselnek, hogy majd ők megvédik az embert önmagától, mennyire megalázó sőt sértő nem csak azokra nézve, akik elviselik a tilalmat, de azokra is akiket úgy minősít, hogy nektek van elég sütnivalótok, nektek ez a tiltás úgysem jelent semmit. Míg az egyiknél a dedós, lekezelő módszer, addig a másiknál a skatulyázás és a hátba veregetős stílus az, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Az elmúlt idők gyakorlata egyébként nem tetszik.
A komcsik voltak ilyenek:

1. lépés: Sokkoljuk a népet egy törvénytervezet-szerű agyi szellentéssel, hogy lássuk hogy reagál
2. lépés: Megalkotjuk a fenti témában a lightos verziót is ( ami persze ugyanugy szivatás mint az előző, csak az idegborzoló elemeket kihagyjuk belőle)
3. lépés: Megszavazzuk a lightos verziót, s bekaszáljuk a 2 lépés szimpátia hozadékát.
Gyurcsányiék csinálták igy, de a mostani gyakorlatban is sokszor visszaköszön ez a technika...

Rodolfo nyomában...

Állunk a pultnál, mi, a törzsvendégek. A túloldalon Jani, a kocsmáros, az egytálételek nagymestere és bájos munkatársa. Téma: az unió, a mindennapok idióta intézkedései, Heintz úr felmenői.
Megtudom, ebben a körben sem szavazott senki az uniós csatlakozásra. Érdekes, minden társaságban ezt tapasztalom. De akkor miért csak 5%-nyian voltunk, akik nem akartunk Bécsben cukrászdát nyitni?
Szóba is kerül az a szavazás, khm, bocsánat, akarom mondani a választás, majd a többi. Mi, miért történt úgy az elmúlt 20 évben, ahogy. S majdnem mindig más eredménnyel, mint szerettük volna.
Jani mintha unná, hogy nem értjük, bizony hülyék vagyunk. Hogy elmélkedünk, mikor minden olyan pofon egyszerű.
Aztán levesz egy pakli magyar kártyát a polcról. Kivesz egy lapot megnézi, majd hátlappal felfelé a pultra teszi. Megkérdezi, ismerem-e a magyar kártyát? Gyakorló ultisként, szinte sértetten mondok igent, s nem is bánom, hogy az előző témát ugorjuk, úgyis nagyjából ugyanazt gondoljuk, csak kesergünk, s Heintz úrnak is csak egy édesanyja van. Teljesen felesleges "nekünk" összeveszni. Jöjjön hát a trükk, a szórakozás! - gondolom.
Jani: - válassz két színt!
Én: - zöld és tök.
Jani: - rendben, ezeket elvetjük! Most válassz a bennmaradó kettő közül egyet!
Én: - piros.
Jani:- rendben, megtartjuk. Szereted, ha valami kicsi, ha keveset ér?
Én vállvonogatva: - attól függ, de inkább nem.
Jani: - rendben, a VII és a VIII nem játszik. Válassz három figurát!
Én: - legyen a IX, alsó, felső.
Jani: - rendben, ezeket elvetjük. Maradt a király és az ász. Válassz közülük!
Én: - király.
Jani: - rendben, megtartjuk. Tessék, a pultra tett lap a veres király. Te választottad, nemde?
Bazdmeg! Megérkeztünk a trükkösen mediatizált világunkba! Jani for president!

Hülye, de cinikus

Hallgatom Heintz Tamást. Eddig szerencsére nem tudtam, hogy létezik.
Süketel. Mondja, hogy már a programjukban is szerepelt a prevenció, amiből következik: ne tessék csodálkozni a rendkívül szigorú tilalmon. Heintz úr! Talán néven kellett volna nevezni a gyereket! Persze, akkor most nem volna meg a gőgös 2/3.
Végighallgattam számaikat. Olvasom másutt, hogy a GDP 1,5-2%-a megy a dohányzás miatti betegségek kezelésére. Azaz egy teljes honvédelmi költségvetés. Szerintem szimplán hazudnak. Ez 250 milliárd. Dohányosonként 70.000 Ft. Minden évben! Mondjuk a 45 év felettiekkel számolva 150-200.000 évente.

De ugorjunk! Azt mondja Heintz úr, hogy azért vezetik be a talponállókra (borozók, italboltok, kricsnik stb.) vonatkozóan is, mert - és most tessék figyelni Kedves Olvasó - nem szeretnének vagyoni alapon diszkriminálni! Azaz nem szeretnék, hogy csak a Mátyás-pincében tízezreket otthagyó publikum, a gazdagok legyenek "védettek", hanem az a kilátástalan sorsú szerencsétlen is, aki fröccse mellé a Vak Egérben előhúzza a Symphoniát. Őt is "védeni szeretnék", mert a szegény éppolyan fontos maguknak. Elvégre forradalom volt.....
Heintz úr járt már ilyen talponállóban? Heintz úrnak van valami fogalma az ott italozók helyzetéről? Ismeri az életérzésüket, Képviselő Úr? Vagy csak kár a gyógyításukra költeni? Dögöljenek meg, ezeknek úgyis mindegy? Elveszi ezektől az emberektől az utolsó szórakozásukat? Vagy csak attól tart, hogy ezeken a helyeken összegyűlne a professzor és a melós? És beszélgetnének is?
Heintz Úr! Maga olyan szinten cinikus, amiből még kommunistáink is tanulhatnak.

Mondja Heintz Úr, jól érthető, hogy a zárt klubokban (kevés ilyen van, de nyilván megszaporodna számuk) is betiltják? Még mélyebbre hatolnak a magánszférába? Maga lesz a Nagy Testvér? Több hatóságot, több büntetést az embereknek?
Eljő a füstös zugkimérések ideje? Mert ugye igény volna rá, s a fröccsborokat is el szeretnék adni. Valami tehát történni fog!

Azt mondja Heintz Úr, hogy figyeljék meg, ő maga elnyomja (kinek mi köze ehhez?), megfigyelésére a technika lehetőséget ad. Kívánok webkamerát hanggal élete minden terébe! On-line közvetítéssel!
Hányok!
És kívánom, hogy képviselői helye elvesztésén egy talponállóban szomorkodjon! Közvetítve! Tapsolok!

Kivezetés a civilizációból

Vegyünk egy metszetet. Adva van egy negyvenes évei elején lévő pasi és egy harmincas nőci. Miután a nagymamát beszervezték az esti fürdetésre és fektetésre, elmennek színházba. A szünetben nem gyújthatnak rá, mert az ugye tilos, hátha meggyullad a függöny vagy fölháborodik egy egészségvédő, ki amúgy egész nap kólát cumizik. Kimennek estélyiben és egy szál öltönyben az erkélyre (ha nyitva van), a megfázástól nem kell tartani, a megrögzött egészségmániások szerint direkt hasznos, erősíti az immunrendszert. Ott aztán sietve, egészen proli módon szívnak, majd behorpad a homlokuk, sietni kell, mert még inni is jó lenne valamit a büfében.

Sorra kerülnek és akkor leesik a tantusz, nem lehet pezsgőt kérni és koccintani, kint parkol a kocsi. Ki fog vezetni?

A második felvonás rossz hangulatban kezdődik, a dohányra inni kellett volna, a végére már nem is tudják, hol tart a darab. Asszonyka dörgölődzik, be van ígérve a vacsora (színházi) s a cipő is nyom. A férj mogorva, még mindig nem döntötték el, ki vezet. Muszáj itt maradni a harmadik felvonáson? Úgyis olyan poros ez a Shakespeare. Nem, nem muszáj.

Irány a vécé, ott kidekkolják a szünetet s amikor üres az előcsarnok, lelépnek. Minek lássák, hogy nem érdekli őket a darab. Még műveletlennek gondolná őket a jegyszedő néni, tudja is az, hogy már többször elolvasták a Hamletet.

Ruhatár, parkoló, furikázás a belvárosban a kocsival kétszáz méterrel arrébb. Gyalog nem lehet színházi nagyestélyiben és körömcipőben túrázni a középkori macskaköveket utánzó díszburkolaton.

Az asztal le van foglalva, teljesen fölöslegesen, az étterem üres. Minden a terv szerint alakul, bár előbb érkeznek. Jaj, megint ez a nyűg az ivással! Ahogy lenni szokott, asszonyka önfeláldoz és kér egy tonicot. Férj konyakozik, utána jöhet a bor. Koccintás nem lehetséges újfent, amiért elhívta az asszonyt, nem tudja szóba hozni. Asszonyka ideges, mert rá se gyújthat. Miért, hisz nincs is vendég? Akkor se! Zavarja a füst a vendéglő fölött lakót, ha kinyitja az ablakot. Asszony ideges, férj iszik. Az étel kommersz, a hús szaftja hideg, ráadásul a köret három szem levélből áll.

Férj mégiscsak szól. Szeretne még egy gyermeket. Még olyan fiatalok. Bőven belefér. A cég is emelkedőben, szinte kész az új ház, ott fával fűtenek majd, a havi gázszámlából simán kijön egy plusz gyereknevelés. Asszonyka elérzékenyül, kezeik öszekapaszkodnak, pezsgőt szeretnének inni. Legyen, itt marad a kocsi, hazamennek taxival.

Asszonyka a hátsó ülésen megjegyzi, azért kár, hogy nem várták meg a darab végét, úgy emlékszik, abban van a szerecsen és az olyan izgi. Az az Otello, asszonyom, szól a taxis.

Másnap reggelre kerékbilincs fogadja a férjet. Telefon, szentségelés, egy halom pénz. Este otthon asszonyka rosszkedvű, csapkod, elfeledte a tegnap felelevenített szerelmet, egész nap azon gyötrődött, honnan vegye el a pénzt a kocsi kiváltására. Hiába, mégiscsak hülye a férje, csináljon magának vacsorát, ha enni akar. Vitatkoznak, a szomszéd kopog a partvisnyéllel. A gyerek kap egy frászt. A testvérke illúziója elszállt.

Mert nem lehetett egy nyomorult elegáns hosszú cigarettára vagy egy handmade szivarra rágyújtani úriemberhez méltón sehol, mert nem lehetett egy pohár pezsgő után haza vezetni. Mert a rendre szoktatás gumibugyis módszerei között csak az lehet nyerő, amelyik pénzt, pénzt és pénzt, minél többet vesz el attól, aki közlekedik, iszik, rágyújt vagy adózik, azaz él. Mert sikerült mindent kilúgozni ebben a kretén világban, ami emberi. Sikerült mindent be-le-megszabályozni, mindennek helye és ideje van, csupán az embernek nincs lassan helye ebben a fölfordult, végtelenségig elhülyített világban.

Kivezetés ez a civilizációból. Az ember megy, a fogyasztó jön.

A civilizáció egyik ismérve, hogy az ember, ellentétben az állattal olyasmit is tesz, ami árt neki. Fura módon pont ettől vált emberré. S mivel járt utat a járatlanért nem érdemes elhagyni, az állatias létbe visszavezető út logikusan az ártalmasnak vélt tevékenységek tiltásával kezdődik. De még csak most kezdődik!

Szolgálunk és profitálunk

" Miért ver Ön? " kérdezi a nyilas ideológust alakító Latinovits az Ötödik pecsétben.
" Úgy érzem a rám ruházott hatalom feljogosít rá " - feleli a kisnyilas vallatótisztet alakító Nagy Gábor válaszképp. Nem folytatom - azt hiszem érthető miről van szó.

Szemérmesen igazat adunk a mindenkori hatalomnak, hogy jogában áll verni, jogában áll fegyelmezni, büntetni így vagy úgy, adminisztratív úton egy postázott lesifotóval, egy objektív felelősség égisze alatt kiosztott büntetéssel vagy akár egy (gumi)lövedékkel ha úgy adódik.
Elfogadjuk és adott esetben még helyeseljük is, pedig végső soron a nyomorúságos kiszolgáltatottságunk beismerése, ami keserű ízt lop be a jelenetbe. Mert mi olyan rossz gyerekek vagyunk, hogy az óvoda óta büntetést büntetésre halmozunk, hogy valahova elérjünk. Ez még az ovira vagy az iskolára igaz is talán.

A probléma az, hogy felnőtt korunkban ezek a büntetések a céljukat tévesztik. Elszenvedjük mi, a családunk a gyermekeink és mindezt olyan mértékben amely adott esetben sokkal nagyobb kárt okoz, mint az a 10km/h sebességtúllépés, vagy a pár perc megállás, amit a törvény éber szolgája megfigyelt és amire oly szorgosan lecsapott. Sőt odáig megy, hogy a bürokrata megtervezi, hogy neked barátom rendőr, ebben a félévben ennyi és ennyi büntetést kell bekaszálnod. Ez a terv, ezt kell elérned, hogy megbecsült tagja lehess a testületnek.

Szolgálunk és védünk. Szolgáljuk a törvényt és védjük az állampolgárt.
No de Uraim! Nem érzik itt a disszonanciát?

Nem az állampolgárt védik, hisz akkor nem álcázva és a gyorshajtókat levadászva hoznák a pénzt a konyhára, hanem világító láthatósági mellényükben ott állnának a közlekedés veszélyes helyein ügyelve hogy senkinek ne jusson eszébe gyorsan hajtani, mert itt valóban nagy veszélyt okoz egy gyorshajtó - adott esetben elveszítheti uralmát a gépkocsi felett és letarolhat egy BKV megállónyi állampolgárt! Ja! - hogy ez nem profitábilis? Ez igaz.
Nos akkor talán inkább azt kéne kitűzni a zászlóra: Szolgálunk és profitálunk!
Nekem így sokkal igazabbnak tűnik.

Ajánlom figyelmébe a törvényhozóknak, hogy felekezetre való tekintet nélkül, pontosabban levetkőzve azt az előítéletet, amely egyházi hivatkozásokat övez, olvassák el a jezsuiták által kiadott Távlatok című folyóirat 1998 évi 39. számát amely az ember szabadságáról értekezik - különösen az alábbi idézetet olvassák el Hugues Delétraz: Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata ötven év után c. cikkében ír,

idézem: " Ha a jogot kimondó észt abszolutizáljuk, ez annyi, mint tagadni a jogot és eszközként felhasználni az ember és a társadalom ellen cselekvő mindenható akarat szolgálatában. („Summum jus, summa injuria.”) "

Azt hiszem nem kell külön taglalni, hogy ez az életünk tudatos élhetetlenné tételét szolgálja nem csak ezen a területen hanem a hétköznapok számos helyzetében.
Mi ezekről problémákról fogunk itt értekezni!

A teljes cikk itt olvasható